Szankovits Tibor és Örs – Az apáról fiúra szálló kakas

Eredeti megjelenés: Pannon Presztízs, szöveg: dr. Szász Adrián, fotók: ifj. Nagy György

Jimmy Carter Nobel-békedíjas amerikai ex-elnök is vett náluk szalonnázó bicskát, s orosz delegáció is akadt, melynek első útja a pesti reptérről a szentendrei Késesházba vezetett. Siettek megcsodálni Szankovits Tibor, a Népművészet Mestere és fia, Szankovits Örs népi iparművész munkáit. A pengéjükön és markolatukon hagyományos magyar motívumokat, életérzést megörökítő eszközök hol a szemközti cukrászdában bukkannak fel, amint az igényes jogásznő szeli velük a süteményét, hol a világ másik felén, egy fehérkesztyűs késgyűjtő vitrinjében sorakoznak. A legjobb érzés az 1800-as évek óta tartó családi tradíciót ápoló mestereknek mégis az, amikor egy még a nagyapjuk/dédapjuk által készített bicskát hoznak nekik mutatóba, mely évtizedek múltán is tökéletesen működik. Nem hiába emlegetik Szankovitsék alkotásait a „kések Rolls Royce-aiként” is.

Bicska legyen a talpán!

A két mester történetét kezdjük az előzményekkel: Szegedről származik az a Börcsök família, melynek tagjai már a XIX. században is kovácsok, késkészítők voltak. Köztük Szankovits Örs anyai ükapja, aki az 1879-es szegedi árvizet követően Szekszárdra költözött, és saját műhelyt nyitott. Kialakította a pecsétnyomó bicskaformát, az akkori kisbírók kedvenc bicskáját, amelyik az asztalra téve megállt a talpán, és viaszba mártva a rávésett monogram révén még hitelesítésre is alkalmas volt. Igazi férfias presztízsdarabnak számított, minden vásárban elsőként fogyott el. „Amikor kártyáztak (…) és a helyzet elmérgesedett, akkor a bicskát a talpára állítva kirakták az asztalra – persze nyitva –, ebből mindenki értett. Ilyenkor már egy csúnya pillantás is elég volt egy kis bicskázáshoz” – írja egy Szekszárd-környéki forrás Börcsökék munkáiról. De most ugorjunk egyet az időben!

Gyerekként mindig a kovácsműhelyben lógtam, ki sem tudtak rakni onnan, a kovácsok voltak a félisteneim. Gyötörtem őket, hogy csináljunk kést – idézi fel a kezdeteket a szerb felmenőkkel rendelkező Szankovits Tibor, aki egy véletlen találkozás folytán ismerkedett meg „a” késkészítő lányával, Börcsök Mártával. – Esküszöm, nem cseleztem be magam a családba – nevet, utalva kettejük későbbi házasságára, melyből Örs is született. S melynek hála megismerte apósát, aki felfedezve szenvedélyét és kézügyességét, tanítani kezdte őt hivatása fortélyaira. Ma már Tibor dolgozik sok más típus mellett a Börcsök-féle pecsétnyomó bicska formájának felelevenítésén is, miután négy évtizede Szentendrén megnyitotta a hagyományőrző Szankovits Késesházat.

„Lehetetlen” és örök

Nemcsak megjelenítjük a régi paraszti motívumokat – a pipázó juhászt, a kuvaszt, a bort töltő menyecskét, az edénytartó ágas fát vagy a gémeskutat – a bicskák, kések pengéjén, markolatán, hanem igyekszünk mindig valami újat, egy plusz életérzést is belevinni a munkáinkba a személyes élményeinkből – mondja Tibor, aki a tűnél is vékonyabb tűreszelővel formálja a szarunyelekbe besütendő rézmetszeteket és a csontberakások miniatűr díszítéseit. Ezeket papíron előzetesen megtervezi, aztán – akár az éj közepén felkelve, ha akkor van ihlete – aprólékosan kidolgozza. A felhevített nyélbe a heteken, hónapokon át alakítgatott motívumot akkor süti bele, amikor a legjobb formában érzi magát, mert ez nagyon kényes folyamat, az anyag éghet, törhet, repedhet. – Amit Tibor csinál, az gyakorlatilag lehetetlen! Én fogtechnikával foglalkozom, de többmilliós gépek sem tudják azt a finomságot, amit az ő keze – ezt már Tulkán Attila késgyűjtő állítja, aki hobbijának hódolva minden hétvégén „átugrik” Sopronból Szentendrére a karcolatokon ámulni.

Pár milliméteresre kireszelni például egy korhű íjformát egy lovas kezében, vagy félkörömnyi kör közepébe vésni egy nádfedeles házat valóban utánozhatatlan teljesítmény. Szankovits Örs mégis próbálja mindezt édesapja után csinálni, hiszen: – Kilencéves korom óta kijárok én is a műhelybe – meséli. – Nálunk a családi ebédlőasztalnál nem a politika meg a közélet volt a téma, hanem nagyapám apámmal bicskákról beszélgetett. Később bármilyen iskolába írattak, semmi sem tudott eltéríteni ettől az igen összetett pályától, melyben találkozik a késkovács, a csiszoló, a képzőművész és a néprajzkutató hivatása. Élő népművészet ez – nem másoljuk a tradíciókat, hanem úgy igyekszünk gazdagítani őket, hogy ne bántsuk a gyökereket. És mindezt a nagyapám, dédapám eszközeivel. Anno a tárgyak tartósnak készültek, hogy egy életen át kiszolgálják az embert, ma mi is ilyen időtálló, mondhatni örök darabokat szeretnénk létrehozni!

Pengés múlt, játszótér vs. műhely

Régen a bicska – akár most a mobiltelefon – státuszszimbólum volt; annál büszkébben hordták az urak, minél nagyobbat/drágábbat tulajdonoltak. Tibor munkájában az is egyedi, hogy erre a hagyományra építve képes ugyanazt a küllemű és szerkezetű vágóeszközt a kicsitől az óriásig bármekkora méretben elkészíteni. A Szankovitsok védjegyévé vált kakasmotívumot a késeken a nyolcvanas évek eleje óta alkalmazza előszeretettel, sokan azóta keresik „kakasos késként” a família termékeit. Diplomata és művész, amerikai és ausztrál rajongó egyaránt vallja: e patinás eszköz nemcsak tárgy, hanem társ is a mindennapokban. A gazdag formakinccsel bíró magyar bicskakultúra (sok típus már feledésbe merült, de még mindig van vagy tucatnyi) meg is érdemli, hogy ápolják. Ahogy például a finnek, az olaszok, a spanyolok vagy a franciák teszik az övékkel.

A Késesházban nemcsak a család díjnyertes büszkeségeit láthatjuk és vehetjük kézbe, hanem a finomabb munkafolyamatokba is betekinthetünk. Beszélgetve az alkotókkal, az is kiderül, hogy a hét valamennyi napján korántsem csak munkaidőben űzött hivatás nem kevés türelmet kíván a családtagoktól. Akik közt nemrég már az utánpótlás is feltűnt… Tudni kell, hogy Örs 1988-ban, tizenkét évesen jelen volt, amikor édesapja, Tibor átvette az Országos Népi Kismesterségek Művészete Pályázat Művészeti Díját, melyet később számtalan más elismerés követett. Kereken harminc esztendővel később Örs négyéves kisfia, Hunor pedig látta, amint az ő édesapja kapja meg ugyanezt, azaz mai nevén az Országos Népi Mesterségek Művészete Pályázat Nagydíját. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Hunort jobban érdekli a játszótérnél a műhely, ahol a korához méltó vehemenciával kalapálhat-reszelhet, akkor kijelenthetjük: lesz, ki továbbvigye a családi tradíciót. Még ha nem túl könnyű fába vágja is a fejszéjét. Vagyis a bicskáját.

Bicska

• Török eredetű jövevényszó.
• „Minden bicska kés, de nem minden kés bicska.”
• A magyar típusok eleganciát, harmóniát sugároznak.
• Úgy kell masszívnak maradniuk, hogy mozgó szerkezetük van, és egy életen át több százszor nyitja-zárja őket a gazdájuk. A cél: ne kopjanak el, ne kaparja ki a penge a rugót.
• Jó tanács: ha nem hagyjuk vízben és nem szurkáljuk a földbe, az étkezéskor rákerülő zsiradék plusz egy kis parafinolaj jól karbantartja a bicskánkat.

Így készül a Szankovits kés

• A munkafolyamatok egy része – például a hőkezelés – a család rákospalotai műhelyében zajlik.
• Megmunkált anyagok: hullajtott szarvasagancs, marhalábszárcsont, mamutagyar, bivalyszaru, sivatagi vasfa, ezüst, acél.
• Felhasznált tradicionális eszközök: satu, reszelők, parafa- és filckorongok, csiszolópor, faggyú.
• A különleges óriásbicskákról előzetesen fémmodellt készítenek.

Apa és fia(i)

• Szankovits Tibor és Örs együtt több mint húsz cím, díj, illetve kitüntetés birtokosai.
• Tibor másik fia „diplomahalmozó”, ő nem a kézműves-iparban dolgozik.
• Örs hobbija a festés, néhány munkája a szentendrei műhely és bemutatóterem falát ékesíti.