Szabó Erika – Szépség, nyitott ajtók mögött

Megjelent: Pannon Presztízs magazin, fotók: ifj. Nagy György

Az óvodában szív volt a jele, ami akkor nem hozta lázba, de ma már menőnek gondolja. Aztán testnevelőtanár lett az osztályfőnöke, úgyhogy az alkatát a korai sportdózisnak is köszönheti. A Barátok közt Tildája után a filmvásznon, az Üvegtigris 3-ban vadmacskaként domborított, ám a színházakban egyre több olyan szerepet is kapott, amelyekben „másképp kell jó nőnek lennie”. Időközben a Színművészeti Egyetemet is elvégezte, már közgazdász diplomával a zsebében, mert az üzletben is meglátja a szépet, a művészetet. Az egyetemre járva mindig tejfölös kiflit evett ebédre, mesélte egyszer. Szabó Erika történetébe valahol itt kapcsolódunk be, hogy aztán még egy csomó mindenről beszélgessünk vele egy norvég saláta meg egy mentes ásványvíz mellett.

Versek, csirkék, Barátok

– Hogyhogy most nem tejfölös kiflit rendeltél?
– Abból már egyetemistaként kihoztam a maximumot! (nevet) A karantén óta étkezésben egy kicsit meghúztam a gyeplőt, pedig csak szezonálisan figyelek az ilyesmire, nem követek speciális étrendet, sőt nagyon szeretem például a fánkot! Otthon még kiflit is sütöttem a járvány alatt, nem állítom, hogy tökéletes lett, de dolgozott az IKEA-effektus, hogy jobban értékeled azt, amit te raksz össze. A főzés nekem amúgy is inkább program, életérzés, mint hogy napi kötelességnek venném.

– Munkákkal hogy állsz mostanság?
– A COVID gyakorlatilag lezárta a színházi évadot, a Thalia ősszel nyit újra. Egy nagyjátékfilm bemutatója, amiben szerepelek, szintén csúszik, még csak munkacíme van, talán még idén eljut a mozikba. A családi vállalkozásunk viszont pörög: verseket és most már festményeket is nyomtatunk pólókra. Az artkollekciónkban Csontváry, Munkácsy, Szinyei leghíresebb művei szerepelnek, a cél az irodalom és a művészet mint önkifejezési eszközök becsempészése a hétköznapokba. Az öcsémmel és a menyasszonyával visszük – ha amúgy is szeretsz együtt lenni a családoddal, jó, ha van még egy közös projekt is, amit együtt fejleszthettek.

– Mindig ilyen fontosak voltak neked a versek?
– Versmondóként kezdtem a dabasi nyolcosztályos gimnáziumban közel kerülni a színészethez, az első élményeim azzal kapcsolatosan, hogy milyen színpadon állni, gondolatokat átadni másoknak, ehhez köthetők. És persze később a Színművészeti Egyetem felvételijére is versekkel, monológokkal készültem, hiszen ez egy nagyon erős színészi kifejezésforma.

– A családodban mások is művészi érdeklődésűek, vagy kilógsz egy kicsit a sorból?
– Apukám kamionsofőr volt, anyukám pedig egy cég adminisztrátora, vagyis még csak színházközeli ember sem akadt a családban. Az öcsém mezőgazdasági mérnökként végzett. Amikor egyszerre jártunk egyetemre, sokat viccelődtünk. Ő kérdezte, mit csinálok, mondom, énekórám lesz. És te? „Egy csirketelepen gyakorlatozom”. Mondom, ez egy felsőoktatási intézményben viccesen hangzik. Azt mondja, miért, az énekóra nem? Szóval szórakoztatónak találtuk egymás hivatását. (nevet) De nagyon támogató a családom, hogy mivel szeretnék foglalkozni, az abszolút szabad döntésem volt. Fogalmuk sem volt, milyen lehet a színészi pálya, de bíztak a nevelésükben és a döntésemben.

– Hogyan kerültél be tizenhét évesen a Barátok közt-be?
– Úgy, hogy lekéstem egy buszt. Győrben voltam versmondó versenyen, hazafelé Pesten kellett Dabas felé átszállnom. Apukám előtte viccesen említette, hogy lesz a tévében egy szereplőválogatás, nem érdekel-e. Nem gondolkodtam rajta komolyan, amikor viszont pont aznap lekéstem a dabasijáratot, felhívtam anyukámat azzal, hogy lett egy csomó üres időm, ő pedig megtudta, hova kellene mennem a válogatóra… Nem is tudom, mire számítottam, de kaptam egy végeláthatatlan sorszámot, amivel aztán az összes buszt lekéstem aznap. De ha nem késem le, talán teljesen másként alakul az életem. Az tehát, hogy szerepeltem a Barátok közt-ben, a Volánbusznak is köszönhető! (nevet)

Eltűnni a tömegben – vagy kitűnni belőle

– Nehéz feladat elé állított a sorozatszerep, vagy viszonylag simán ment minden?
– Igazi mély víz volt 17 évesen egy vidéki középiskolából belecsöppenni egy tévésorozatba, ismert színészek közé. Sokáig nem is találtam a helyem abban a közegben. Más történeteket meséltünk, más vicceken nevettünk. A munkához való hozzáállásommal nem volt gond, ám el kellett telnie egy kis időnek, hogy megértsem azt a világot. De szerintem ezt az is megéli, aki bármelyik vidéki középiskolából felkerül Budapestre. Az első pár hónap az akklimatizálódásé, minden más léptékű, az emberek például kávézókba ülnek be beszélgetni, ami otthon egy kisvárosban nem annyira szokás.

– Gondolom, hirtelen átalakult az életritmusod, a napirended is.
– Magántanuló lettem, és sárga busszal jártam be forgatni Dabasról, illetve BKV-ztam. Nem akartuk, hogy fiatalon egyedül beköltözzem egy albérletbe, így inkább napi 4 órát közlekedtem. Nagyon nem voltam még érett, a nyolcosztályos gimnáziumok egy kicsit konzerválják az embert a kiskamaszos létben. Mi nem ballagtunk el egy általános iskolából, kimaradt az életünkből az, hogy hirtelen nagyok legyünk, hogy 14 évesen egyszer csak azt higgyük: felnőttünk. Ezért én a sorozat idején nőttem fel, ahogy 18-19 évesen jöttek az első nagy szerelmek, a változások, a leválás a szülőkről, amikor az ember elkezdi kitalálni az életét, és egy kicsit jobban megfogalmazza önmagát.

– Hogy viselted, hogy egyik napról a másikra elkezdtek felismerni az utcán?
– Amíg BKV-ztam, érdekes volt… Ma már rengeteg felületet néznek az emberek, de a kétezres évek elején ez a sorozat bizonyos értelemben egyedülálló volt a piacon, tényleg nagyon sokan követték. Egyik pillanatban egy vidéki középiskolába jártam, a következőben azt éreztem, mindenki felismer. Volt ebben valami ijesztő is, de sokat segített, hogy nem költöztem fel rögtön Pestre, minden nap hazajártam abba a közegbe, ahonnan jövök. Nem tudtam, hogyan reagáljak, ha utánam kiabálnak az utcán. Végül, akikkel együtt dolgoztam, sokat segítettek abban, mit kell ilyenkor válaszolni, mi a nem bántó vagy nagyképű mondat. De ha bementem valahova, valaki biztosan tudta rólam, hogy ki vagyok, ami néha frusztráló volt, mert az ember olykor szeretne inkább eltűnni a tömegben.

– A sorozattal egyidőben kezdtél el főiskolán közgazdaságtant hallgatni. Miért pont ezt az irányt
választottad?
– A továbbtanulás nem volt kérdés, és államilag finanszírozott levelező szakot kerestem, így kerültem az ÁVF-re. Humán szakot nem célszerű levelezőn végezni, ott annyi a szubjektum, hogy érdemesebb jelen lenni. De marketinget, informatikát, logisztikát miért ne, és ha vannak pénzügyi ismereteid, az azért nem olyan nagy dráma az életben. Sőt, ma már azt mondom, nem ártana, ha mindenki tanulna egy kis felsőbb szintű közgazdaságtant, mert a mindennapos döntéshozatalban határozott előnyei vannak. És nemcsak egy vállalkozásban, hanem az életszemléletben is. Én is kaptam a főiskolától egyfajta gazdasági érdeklődést, szabadidőmben szívesen olvasok ilyen témájú könyveket. Amit egy nagy vállalkozó csinál, az sokszor szinte már művészi szint. Egy csomó megérzés, intuíció van benne, különleges képességek, kevesebb tény. Bizonyos üzletemberek lenyűgöznek, csodálom, hogyan jár az agyuk, és ne feledjük: Elon Musk, Bill Gates is iszonyatos mennyiségű könyvet olvas, aminek egy része irodalom, vagyis ugyanazokból a gyökerekből táplálkoznak, mint egy művész. Az üzleti életben ugyanúgy nagy dolog kitűnni, mint a művészetekben vagy a sportban!

A munkád, az nem te vagy

– Az is egyértelmű volt, hogy a főiskola és a Barátok közt után elvégzed a Színművészetit?
– 23 évesen kerültem ki a sorozatból, ez pont az a kor, amikor az ember még bármi lehet. Akár még el is ronthatja egy kicsit, nem kell tutira menni. Én 12 éves koromtól a Színművészetire készültem, kész anyagom volt a felvételire. Ez egy ajtó volt számomra, amin sosem léptem be, milyen rossz lett volna, ha meg sem próbálom kinyitni! Az sem volt kérdés, hogy ha felvesznek, végigcsinálom. Érzelmi döntés volt. Az egyetem után pedig kimentem Berlinbe ösztöndíjjal, ott színházakat néztem, azokról tanultam, nemzetközi színházfesztiválon vettem részt. Valós opciónak tűnt az is, hogy az ember például angol munkanyelvvel jöjjön-menjen a világban. Mert egy picit még mindig be vagyunk zárva a szakmánkban az országhatárok közé, noha volnának lehetőségek nyitni. Jó lenne a közös színházi nyelvet használva elkezdeni együtt gondolkodni német, osztrák, cseh, román színházi emberekkel. Azt sem tudjuk, milyen például egy szerb vagy egy albán színház!

– Mennyire reális lehetőség, hogy a jövőben még nyitsz külföld felé?
– Most nyilván a Thalia a meghatározó, de a közgázzal töltött négy év egyik legfontosabb üzenete, amit az egyik tanárunk mondott: „készüljenek fel arra, hogy legalább hétszer fognak szakmát váltani az életükben”. Az ember ma már – leszámítva talán az olyan nagy hivatásokat, mint az orvosoké – azzal jár jól, ha rugalmasan kezeli ilyen értelemben az identitását. Mert a munkád, az nem te vagy. A mai huszonéveseken látom, hogy törekszenek egyfajta work-life balansz megteremtésére, mert rájöttek, hogy ők nem feltétlenül azok, amit dolgoznak. Már nem az a legfontosabb kérdés, hogy mi a foglalkozásod, mert egy csomó minden más vagy – meg lehetsz még –, és ezzel a szabadsággal remekül lehet sáfárkodni az életben. A vírus is megmutatta: akkor jársz jól, ha igen rugalmas tudsz maradni. Mi harminctól negyvenkevésig átmeneti generáció vagyunk, nagyon másra készültünk a kilencvenes években, mint amilyenné a világ vált. Úgyhogy csak lesünk néha, hol is vagyunk.

– Ahhoz, hogy az ember ilyen értelemben (is) a helyén legyen, kellenek a barátok. Neked sok van?
– Nincs sok, ahogy másoknak is: körök vannak az életemben. Egy-két közeli barát alkotja a belső kört, velük mindent tudunk egymásról. Azt hiszem, egy picit oversharing társadalomban élünk. Az ember néha nagyobb körrel osztja meg az életének azon részleteit is, amiket csak kisebb körrel kellene. Pedig, ha azzal a pár fontos emberrel megbeszélem a mélyebb dolgokat, a magánügyeket, nagyobb társasággal már nincs igényem ezekről fecsegni. Ha megtartom ezeket a határokat, az az embereknek is kényelmesebb, mert nem okoz zavart a kommunikációban, hogy akkor most milyen viszonyban is vagyunk. A közösségi oldalakra sok olyan tartalom is kikerül, amiknek nincs ott a helye.

– Magánéleti kérdésekben te valóban tartasz egy határt a média felé, ami teljesen rendben van.
Azt viszont talán elárulod, hogy családalapításra, anyaságra készülsz-e már…
– Abszolút tervezem, de az ember majd akkor beszél róla, ha meg is történik. Van egy nagyon édes kétéves unokahúgom, egy kis motivációs lény a családban. Pont olyan a viszonyunk, amilyennek egy nagynéni-unokahúg viszonynak lennie kell: bármikor képes ugráltatni, én meg a csillagokat is lehoznám neki az égről! Egy ilyen csodás kis emberkétől még könnyebb kedvet kapni az anyasághoz.

– Egyensúlyban vagy, sikeresnek érzed magad?
– Egyre kevesebbet gondolkodom azon, hogy sikeres vagyok-e vagy sem. Vannak feladataim, amiket igyekszem magamhoz képest jól teljesíteni, de a barátaim, szeretteim számára nem vagyok sem sikeres, sem sikertelen. Ha valakinek épp jól megy, annak együtt örülünk, de ha például nem lenne munkám egy ideig, akkor sem változna a viszonyunk, legfeljebb drukkolnának, hogy megoldódjon a helyzet. Egy kicsit már átkerült a fókuszom a családra, a környezetemre, hogy jól segítsük egymás életét. A sikerességet már kevésbé abban mérem, hogy hány bemutatóm lesz. Inkább abban, hogy mint nő, mint partner mennyire tudom működtetni azt a hátteret, amelyből utána én is töltekezem. Hogy mennyire tudok jó testvér, gyermek és társ lenni. Ez is mélyen hozzátartozik a sikerességhez.

A legérdekesebb személy

„Nagyon érdekel Ferenc pápa – szeretem, ahogy progresszív pápaként gondolkodik. Római katolikusként amúgy is van ilyen irányú érdeklődésem, a vallás a hit és a kultúra oldaláról is foglalkoztat. A zsidó-keresztény európai örökségből táplálkozik az irodalom, a színház, a művészetek többsége is, úgyhogy engem nagyon érdekel, hogy a katolikus egyház feje mit gondol a világról!”

Olvasmányélmények

„Kamaszkoromban a Szerelem a kolera idején volt a kedvenc regényem Gabriel García Marqueztől, mostanában pedig például Yuval Noah Harari izraeli történész-író műveit olvasom, nagyon izgalmasnak tartom a gondolatait, a történelemszemléletét.”

Lelkizős és/vagy maximalista?

„Lelkizős vagyok, igen, de próbálok tudatosan tenni ellene, azaz dedikált időben rágódni a dolgokon. A maximalizmusom addig terjed, hogy elvárom magamtól: ami részemről a képességeim folytán beletehető egy feladatba, azt bele is tegyem. De irreális teljesítményre sosem törekszem.”